Ön igen jól tudja, hogy a katolikusoknak és az ortodoxoknak csak egy Kinyilatkoztatásuk van, Isten Kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban, amit a Szentírás és a Szenthagyomány tartalmaz. Még a katolikus egyházban elfogadott „magánkinyilatkoztatások”, mint a lourdes-i vagy a fatimai sem tartoznak szigorúan véve a hit lényegéhez. Tehát Ön milyen értelemben tekinti írásait kinyilatkoztatásnak, és hogyan kell azokat hallgatóinak és olvasóinak elfogadniuk?

Sohasem tanultam hittant, nem beszélve a teológiáról. Meghívásom és megtérésem kezdetén nem ismertem a fent említett teológiai árnyalatokat. A Szentlélek szelíden vezetve fokozatosan tanított meg a különbségekre. E meghívás legelején nagy zavart éreztem magamban és angyalom megnyilatkozása során ezt mondtam neki: „Nem tudom megérteni, miért van szükségünk üzenetekre, amikor van már Bibliánk.” Angyalom így válaszolt: „Tehát úgy érzed, hogy minden benne van a Bibliában?” Erre én: „Igen. Ezért nem látom az üzenetek értelmét. Úgy értem, hogy semmi új sincs benne.” Akkor angyalom szólt: „Isten akarja, hogy legyenek üzenetek.” Ezt kérdeztem: „Van-e különleges oka annak, hogy nekem adja?” Az angyal válasza: „Nincs. Isten mindannyiótokat szeret. Ezek az üzenetek csak emlékeztető üzenetek, hogy el ne feledd, miképpen vetette meg életed alapját.” (1986. augusztus 7.)

Egy protestáns lelkész egyszer azt mondta nekem, semmi nem indokolja, hogy Isten beszélni akarna most velünk, mivel van Szent Bibliánk. Zavaromban ezt mondtam Krisztusnak: „Uram, van néhány szolga, aki nem akarja hallani vagy elhinni, hogy Te így kinyilváníthatod magad általam. Azt mondják, hogy Te, Jézus elhoztad nekünk a teljes igazságot, és nincs másra szükségünk, csak a Szent Bibliára, más szavakkal mondva, ezek a művek hamisak.” Krisztus válasza így hangzott:

Tizenegy évvel később az Úr kért meg arra, hogy leírjam a következőket:

Hiszek abban, hogy csak egyetlen Kinyilatkoztatás van. Sohasem állítottam ennek ellenkezőjét, és ezt írásaimban sem lehet fellelni. Remélem, hogy az IÉI üzenet olvasói nem tartják többre az üzeneteket a Szentírásnál, és biztos vagyok abban, hogy semmi sincs az IÉI üzenet köteteiben, ami másféle gondolkodásra ösztönözné azokat, akik hallgatnak engem és olvassák írásaimat. A valóság az, hogy tanúságtételeimben mindenkor sok részt idézek a Szentírásból, időnként az üzeneteknél is többet. Az üzenetek világosan, folyamatosan és kitartóan irányítják figyelmünket a Szent Bibliára és az igazságait követő életre. Sohasem állítottam ennek ellenkezőjét, és ezt írásaimban sem lehet fellelni. Remélem, hogy az IÉI üzenet olvasói nem tartják többre az üzeneteket a Szentírásnál, és biztos vagyok abban, hogy semmi sincs az IÉI üzenet köteteiben, ami másféle gondolkodásra ösztönözné azokat, akik hallgatnak engem és olvassák írásaimat. A valóság az, hogy tanúságtételeimben mindenkor sok részt idézek a Szentírásból, időnként az üzeneteknél is többet. Az üzenetek világosan, folyamatosan és kitartóan irányítják figyelmünket a Szent Bibliára és az igazságait követő életre. Ezek az üzenetek csak ráirányítják a figyelmet a Kinyilatkoztatásra. Valójában ezek az írások sohasem késztették az olvasókat arra, hogy azokat a Szentírás fölé helyezzék, viszont tanúbizonyságok igazolják, hogy sokakat segített Isten Szavának sokkal jobb megértésére. Tudjuk, hogy Isten – amikor szükségesnek tartja – Egyháza érdekében emlékeztethet minket áldott Szavára. Az ilyen kegyelmek, mert kegyelmek ezek, megvilágosítják vagy nyilvánvalóvá teszik a már megismert igazságot azáltal, hogy jobban megértetik velünk.

Megkérdezhetik tehát, hogy miért hívott meg Isten egy ilyen korlátozott képességű és méltatlan, az egyházi ügyekben járatlan és tudatlan személyt arra, hogy „Szavára való emlékeztetőt” adjon neki? Nem a papok és a teológusok hivatottak erre? De igen, hiszem, hogy ők az elhivatottak, és én semmi módon soha nem igyekeztem versenyre kelni a papokkal és a teológusokkal, akiket Isten hívott meg szolgálatára, viszont tudom, hogy Isten váratlanul és közvetlen cselekedetével hívott meg engem.

Nemrég tudtam meg, hogy a II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a laikusok részt vegyenek az Örömhír terjesztésében Isten különböző adományai által, amelyeket kiáraszt Egyházára. A Lumen Gentiumban a Zsinat világosan állítja, hogy a laikusok részesülnek Krisztus prófétai tisztségében, és hogy Krisztus „…betölti prófétai küldetését, nem csupán a Hierarchia által, mely az ő nevében és hatalmával tanít, hanem a világi hívek által is, akiket tanúnak állít, és a hit érzékével és a szó kegyelmével ellát…” (LG 35). Ezért minden laikus személynek részt kell vennie az Evangélium szolgálatában Istentől kapott karizmájának megfelelően, és ezeken az adományokon keresztül egyszerre lesz tanú és az Egyház küldetésének élő eszköze „Krisztus ajándékának mértéke szerint.”

A katolikus fundamentális teológia legfontosabb művei különbséget tesznek a Kinyilatkoztatás (nagybetűvel) mint a visszatükrözés fogalma és a kinyilatkoztatás (kisbetűvel, gyakran többes számban) mint a megtapasztalás fogalma között. Amikor saját szerény tapasztalatomról mint kinyilatkoztatásról beszélek, akkor a kisbetűvel írt kinyilatkoztatásról tapasztalati szempontból beszélek.

Tapasztalatomról mint kinyilatkoztatásról nem a tan szempontjából beszélek, és nem akarok semmilyen módon versenyre kelni a Kinyilatkoztatással. Írásaim éppen úgy nem tesznek hozzá semmit „a hit letéteményéhez”, ahogy más „magánkinyilatkoztatások” vagy „prófétai kinyilatkoztatások” sem tesznek hozzá. Istennek hozzám intézett felszólítása éppen a hit letéteményének teljes igazságára szándékozik rámutatni, hogy a mélyére hatoljunk és igazságából éljünk.

A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű konstitúciója világossá tette, hogy a nyilvános Kinyilatkoztatás teljes és tökéletes, és hogy „már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig” (DV 4). Másrészt viszont a Dei Verbum arra is rávilágít, hogy Isten népének állandóan szüksége van eme igazság elmélyítésére:

Őeminenciája, Joseph Ratzinger bíboros a keresztény prófécia és a Kinyilatkoztatás kapcsolatáról határozottan kijelentette, hogy félreértéseket okoz az a tézis, miszerint a prófécia véget ér a Krisztusban való teljes Kinyilatkoztatásban. Álláspontját a keresztény próféciáról adott interjújában, majd a harmadik fatimai titok nyilvánosságra hozatalával kapcsolatban világosan kifejtette. Hadd idézzek közvetlenül az interjúból:

Hasonlóképpen, nem állítom, hogy írásaim tekintélyben megközelítenék a Szentírást. A Szent Biblia tévedhetetlen módon lett sugalmazva. Alázattal azt gondolom, hogy az Úr közvetlen cselekedetével érintett meg lelkemben, hogy utazzak Vele. Támogatott engem, amikor írásra szólított, de ez nem ugyanolyan értelemben vett sugalmazás, mint amilyen a Szentírás, eredménye pedig nem a tévedhetetlenség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tanbeli tévedések lennének írásomban, jómagam bizonyos vagyok abban, hogy nincsenek benne tanbeli tévedések

Marie Eugène atya: Az Egyház leánya vagyok c. művében arra emlékeztet minket, hogy Isten miként alkalmazkodik a lélekhez:

Ratzinger bíboros szerint „a teremtmény, aki azt állítja, hogy benső kapcsolatban áll Istennel szavak vagy képek által – még a hiteles misztika esetében is –, mindig függ az emberi lélek lehetőségeitől és korlátaitól.” Isten Szavát én erőfeszítés nélkül fogadom, más szavakkal, anélkül, hogy bármivel előmozdítanám, egyszerűen csak megérkezik. E beszélgetéseket (belső szavakat) kétféle módon kapom. Egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy tökéletesen tudom, miként írjam le e jelenséget, és azt, hogy Isten hogyan visz végbe ilyen dolgokat, de a következő magyarázatot legjobb tudásom szerint adom:

Rómában később elmondták nekem, hogy svédországi Szent Brigitta is hasonlóképpen írta le üzeneteit.

Hogy üzeneteinek leírására miért választotta az Úr ezt a különös formát, amelyben még a kezemet is fogja? Valójában nem tudom. Az Úr csak ennyit mondott kérdésemre: „Mert ily módon tetszik Nekem.” Ezért nem tudom, hogyan történik. Megjegyezném még, hogy grafológiában is jártas teológusok, akik megvizsgálták az írást és „hieratikusnak” nevezték, több alapvető különbséget találtak az én írásmódom és az úgynevezett automatikus írás között. Később jutott tudomásomra, hogy ismert misztikusok – mint például Avilai Szent Teréz – megtapasztalták testüknek vagy testük egy részének elragadását. Úgy gondolom, hogy kezem elragadása enyhébb formája az elragadásnak, és bízom benne, hogy az Úrnak megvan a saját célja ezzel.