2001 novemberében Vassula egy ökumenizmussal foglalkozó hivatalos szimpóziumra kapott meghívást, melyet a Rómán kívül eső Farfán tartottak a Szt. Brigitta nővérek szervezésében. Vassula megbízása az volt, hogy a laikusok véleményét képviselje az egységről. Minden résztvevőnek egy órán át kellett beszélnie, melyet vita követett kérdésfeltevés lehetőségével. A résztvevők római katolikusok és evangélikusok voltak. Svédország katolikus püspöke, számos teológia professzor, magas rangú egyházi méltóság és pap képviseltette magát. A négynapos szimpóziumon sok előadó szólalt fel, akik - Vassula kivételével – mindnyájan teológusok és papok voltak.

Amikor Vassula befejezte beszédét és a vitaindító kérdésekre várt, a szimpóziumot vezető teológus sírt. Majd ezt mondta: “Ez a most hallott szentbeszéd az egységről a legforróbb hangvételű volt, amit életemben valaha is hallottam. Ezért ezúttal nem akarom, hogy kérdéseket tegyenek fel, mert most egy próféta hangját hallottuk, és ha prófétálásról van szó, mi azt meghallgatjuk, és megtesszük, amit kérnek tőlünk.”

Először is megköszönöm Urunknak e lelki összejövetelt, mert mindnyájunk számára kegyelem, hogy Isten lehetőséget ad arra, hogy Országát terjesszük, és hogy közelebb kerüljünk egymáshoz a megbékélés terén. Ezért a legkisebb érzékenységünk is, mely Krisztus düledező házának helyreállítására irányul, mélyen meghatja az Urat. Minden lépésünknek, melyet a lelki egység érdekében teszünk, az egész mennyország örül! Minden imánk, melyet Krisztus Testének helyreállításáért ajánlunk fel, enyhíti az Atya haragját. Amikor csak az egység előmozdítása ügyében jövünk össze Szent Nevében, Ő minden egyes résztvevőre kiárasztja áldását. Mindezekért dicsőítem az Urat, aki sohasem hagy el minket.

Farfa

A rendelkezésemre álló órában bevezetésképpen a laikusok Egyházban betöltött szerepéről szeretnék beszélni Önöknek, majd három témával fogok foglalkozni. Első témám a metanoia (megtérés), mely az alázat gyümölcse, és mely megbékéléshez és egységhez vezet, a második témám a megosztottságunk bűne, a harmadik pedig a Szentlélek szerepe az egységhez vezető utunkon.

Amikor megkaptam a meghívást, hogy ezen a szimpóziumon az ökumenikus lelkiségről beszéljek, vonakodtam szavakba foglalni sajátos tapasztalataimat Istennel. Nem merek rendszerbefoglalt meghatározást adni a “lelkiség” lényegéről a Krisztussal való saját bensőséges beszélgetéseim alapján. Meghagyom inkább Isten szabadságát - aki prófétákat támasztott, és aki “sokszor és sokféle módon” szólt és nyilatkozta ki magát (Zsid 1,1) -, hogy ezúttal is egy gyenge eszközén keresztül közölje üzenetét, mely eszköz Krisztus Testének tagja. Ilyen értelemben, ami ezután következik, az egy az Egyház misztikus hagyományától eltérő jellegű tanúságtétel lesz. Ezért tehát, amit Önök ebben az órában hallani fognak, az nem egy akadémikus értekezés lesz, hanem inkább egy laikus tanú személyes példája, melyet az egység vonatkozásában élt át, amikor Isten elhívta az Ő szolgálatára.

Én a Görögkeleti Egyházhoz tartozom. 1997-ben Trembelas úr a Görögkeleti Egyház dogmáiról könyvet jelentetett meg, melynek első kötete 79. oldalán ez áll: “A kinyilatkoztatás Isten aktusa, melynek során közli értelmes teremtményeivel létezése misztériumát, természetét és akaratát, azok korlátolt szellemi képességeinek megfelelő szinten…” stb. Érdemes elolvasni a 78. oldalt, amely azzal foglalkozik, hogy milyen nagy szükség van arra, hogy Isten vezesse az ő népét. Sok további hivatkozást sorolhatnék még a laikusok szerepéről a Görögkeleti Egyházban, de a korlátozott idő miatt nem tudjuk ezeket most részletesen tanulmányozni.

Azt is tudjuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat is kihangsúlyozta, hogy milyen fontos, hogy a laikusok is hozzájáruljanak az Örömhír terjesztéséhez különböző adományokkal, melyeket Isten az ő Egyházának adományoz. A Lumen Gentiumban a Zsinat világosan megállapítja, hogy a világi hívek is részt vállalnak Krisztus prófétai küldetésében. E prófétai küldetését Krisztus nem csak a Hierarchián, hanem a világi híveken keresztül is gyakorolja. Ennek megfelelően egyrészt tanúnak állítja őket, másrészt a hit érzékével és a szó kegyelmével látja el őket. (LG 35.) A Szentírás e szolgálatában minden világinak szerepe van Istentől kapott karizmája alapján, és a kapott ajándéka alapján máris az Egyház küldetésének tanújává, élő eszközévé válik, “Krisztus ajándékozásának mértéke szerint.” (Ef 4,7). Az egyházak megállapítása szerint tehát nyilvánvaló, hogy a laikusok nagyon fontos szerepet töltenek be az egész világon, és hogy a Szentlélek által adományozott karizmák mindig a közösséget és az Egyház javát szolgálják.

Elhívásom kezdetétől fogva Urunk királyi bőkezűséggel közelít hozzám, költői formában szólít meg. A vallás és az erény volt mindig is az ő édes társalgási módja velem szemben az elmúlt tizenhat év során. Minden érdem nélkül hívott el, és én igent mondtam neki; a Szentírás ezt mondja: “hittem, ezért beszélek. ”(2 Co 13) Ezután arra kért az Úr, hogy ismerjem el őt, és miután ezt megtettem megmutatta egysége Keresztjét.

Krisztus első hozzám intézett parancsszavai ezek voltak: “Melyik ház a fontosabb, a te házad vagy az én házam?” “A te házad, Uram.”, válaszoltam. Ezután azt mondta: “Az én házam romokban hever. Újítsd meg a házam, ékesítsd fel a házam, egyesítsd a házam.” Erre teljesen kétségbeestem, és szerencsétlennek éreztem magam. Siránkozni kezdtem: “Nem tudom, hogy kell ezt csinálni. Én nem tudok semmit!” Krisztus erre ezt a választ adta: “Maradj semmi. Egy semmire van szükségem, és a te semmiségeden keresztül fogom kinyilvánítani az én nagyságomat, hatalmamat és hogy Én Vagyok. Halj meg magadnak, és hagyd, hogy Szentlelkem lélegezhessen benned.” Aztán felkért, hogy járjak vele együtt, de erre csal azután kerülhetett sor, miután sok-sok lelki tisztítótűzön mentem át. Így kaptam meg Isten magját minden érdem nélkül. Meg van írva: “Az ember semmit sem szerezhet, hacsak a mennyből nem adatott neki.” (Jn 3,27)

A Szentlélek e műve tizenegy kötetet foglal magában, és negyven nyelvre van lefordítva (Igaz Élet Istenben közös címmel). Ezekben a lelki írásokban láthatjuk, miként ad Isten lehetőséget a tökéletesedésre és megistenülésre az ő isteni természete által és hogy miként váljunk istenekké a részesedés által. E munkának sok gyümölcse van, mivel a gyümölcsök is az Úrtól vannak, mert ugye minden jó dolog az Úrtól való. Ezek közül érdemes egyet megemlíteni. Ma világszerte több mint ezer ökumenikus imacsoport működik, melyek az “Igaz Élet Istenben” című sugalmazott írások nyomán jöttek létre. Ezek az ökumenikus imacsoportok különböző egyházi felekezetekből tevődnek össze, és azért jönnek össze, hogy az egyházak közötti egységért és megbékélésért imádkozzanak. A csoportokból kilenc jótékonysági ház nyílt meg a szegények és a szükséget szenvedők ellátására. Ezek a Beth Myriam nevet viselik, ami azt jelenti, hogy Mária háza. Isten kegyelméből továbbiak is nyílnak a közeljövőben.

Isten kegyelméből eddig már hatvan országba hívtak meg, hogy Isten hatalmas műveiről tanúskodjam. Erre több mint 700 találkozó keretében került sor római katolikus, ortodox és különböző más vallásúak körében. Nem tudtam azt sem visszautasítani, hogy a nem keresztény testvéreinkhez is szóljak. Urunk a nem keresztények számára is kitárja kapuját, ezért aztán elhívott a zsidókhoz, hindukhoz, muzulmánokhoz és buddhistákhoz is, akik miután Isten Igéjéről beszéltem nekik szabadságra és megbékélésre találtak a háromságos Istenben és a keresztség szentségét kérték. Mert ezért imádkozott Krisztus az Atyához: “Nem csupán értük könyörgöm, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem.” (Jn 17,20)

2000 márciusában az Úr megengedte nekünk, hogy az ő születési helyén, Betlehemben jöhessünk össze. 450 ember érkezett a világ minden tájáról. Igen, több mint 55 országból és 12 egyházból jöttek el egy nemzetközi találkozóra, hogy a békéért és az egységért imádkozzanak. Úgy jöttünk össze, mintha egyetlen családhoz tartoztunk volna. 75 pap volt velünk 12 egyházból. A Szentföldön más papok is csatlakoztak hozzánk, miután tudomást szereztek az imatalálkozóról. Ezt az ökumenikus eseményt néhány zsidó és palesztin szervezte, akiket megérintettek az “Igaz Élet Istenben” sugalmazott írások. Hittek Krisztus megváltásában és megmentő tervében napjainkban, és önként vállalták a találkozó megszervezését.

Amikor tudjuk, mennyire egymás ellen harcolnak a palesztinok és a zsidók, összebékélésük a Szentlélek erejének volt a jele, aki ezt a két nemzetet most egyesítette, hogy együtt dolgozzon egy olyan találkozón, mely a megosztott keresztények közötti békét volt hivatott szolgálni. Ezt mondja az Írás: “Az igazság gyümölcsét pedig békességben vetik el a békeszeretők.” (Jak 3,18). Mindnyájan levonhatjuk ebből a tanulságot.

Ahogy elnéztem azt a sok papot, akik bár különböző miseruhát viseltek, mégis mindnyájan keresztények voltak, egymás mellett álltak mosolyogva, egymással megosztva, semmi különbséget nem téve egymás között, imákban és Liturgiákban egyesülve, hát ez nyilvánvaló győzelmet jelentett a mi Urunk számára! Annak az egységnek az előízét éltük meg, amely egy nap meg fog valósulni a keresztények között, és amiért dicsőítjük az Urat. A beszédek és a bemutatkozások előtt az összes pap felsorakozott, hogy együtt vonuljon be. Megindítóan fenséges volt. Némelyikük ikont tartott, mások a Szent Szív valamely szobrát, egyikük pedig a Szent Szűz szobrát. Egyébként Szűz Mária szobrát egy evangélikus lelkész vitte, amire nagyon büszke volt. Mások tömjéntartót, megint mások gyertyát tartottak, a görögkeleti papok rózsafűzért viseltek a nyakukban, melyeket római katolikus papokkal cseréltek el keresztjeikért és Panayiaszukért, és mindnyájan egy bizánci dicsőítő himnusszal vonultak be a Kyrie eleissont énekelve.

Különböző egyházak papjaitól hallhattunk beszédet az egységről. A beszédek egy szív és egy lélek szavaként hangzottak. Közben mindnyájan hatalmas vágyat éreztünk, hogy egyek legyünk. Volt egy megható pillanat is, amikor több különböző egyházhoz tartozó pap tartózkodott a pódiumon, és egy római katolikus pap térdre esett és térden állva megcsókolta az összes többi pap lábát, bocsánatukat kérve. Az alázat e spontán aktusával egyidejűleg könnyekig meghatódva ugyanezt tette egy kopt pap is, ő is ugyanúgy térden állva megcsókolta testvérei lábát Krisztusban. Láttuk, és megfigyelhettük, mennyire szomjazzák az egységet a világiak és a papok egyaránt. De ugyanakkor a mély sebeket is éreztük, melyeket megosztottságunk Krisztus Misztikus Testén ejt, és éppen ezért éreztünk oly nagy örömet és vigaszt, hogy tanúi lehettünk az alázat és a kiengesztelődés ilyen őszinte megnyilvánulásainak. Ha egy hivatalos találkozóról lett volna szó, és ha az Egyház tisztségviselői lettünk volna, és ha hatalmunkban állt volna, már rögtön ott véghez vittük volna az egyesülést, és már ott kikiáltottuk volna az egész világnak!

Többségünk belefáradt már a megosztottságba, mert nincs összhangban szeretettörvényünkkel. Krisztus még fáradtabb, hogy még mindig megosztva kell látnia minket. A találkozón résztvevő sok egységbe tömörült nemzet jókedve és lelkes éljenzése a keresztények közötti teljes egységért síkraszállva, rávilágított arra, hogy ez a megosztottság nem csupán bűn, hanem bűncselekmény is. “Bizony mondom nektek, mindezek közül a legnagyobb bűn, hogy külön tartjátok a Húsvétot.” Milyen jó is lesz, ha majd egy szép napon mindnyájan egy hangon kiálthatjuk, hogy “Christos Anesti”, és együtt imádkozhatjuk, hogy “legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, úgy a földön is…”! Mi tartja hát vissza az Egyház tisztségviselőit, hogy Isten Akaratát megtegyék, és hogy megbékélésüket bejelentsék, ha már a világiak és a papok megélik az egységet az egész világon? Az egység tegnap kezdődött el… láttuk és meg is éltük… örültünk neki, és ugyanúgy akarjuk, ahogy a Szentlélek is akarja. Jézus Krisztus a Vérével egyesített minket, ezért hogy tagadhatjuk mi meg ezt az egységet? “Ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttünk levő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszűntette.” (Ef 2, 14-15) Hogy mondhatunk nemet Istennek, ha egyszer ő azt akarja, hogy egyek legyünk? Talán azért, mert a szívünk megkeményedett? Már elfelejtettük volna a Szentatya szavait, miszerint “a minket összekötő elemek sokkal nagyobbak a minket szétválasztóknál”? Magunkévá kell tennünk ezeket az elemeket és fel kel használnunk őket a teljes egységhez vezető út egyengetéséhez.

Megszámlálhatatlan kegyelmet kaptunk azokban a napokban ott a Szentföldön. Egy görögkeleti arkimandrita a Jeruzsálemi Pátriárkaságtól miután megtudta, hogy ott vagyunk, mindnyájunkat, mind a négyszázötvenünket meghívta a Szent Sír Templomba, egy másik nap pedig a Tábor hegyre, hogy részt vegyünk a liturgiákban, sőt, előre megszentelt ajándékokban is részesüljünk, ha akarjuk és hisszük Jézus Szent Jelenlétét a Szentáldozásban.

Olyan sok örömteli pillanatot szerzett nekünk az a látvány, ahogy az ortodoxok, evangélikusok, katolikusok, anglikánok, baptisták, stb. együtt imádkozták a rózsafűzért, ahogy olyan közel voltak egymáshoz, nem voltak tartózkodók, amiért ezt az imát állítólag csak a római katolikusok imádkozzák. Éppen ellenkezőleg, nálunk ez nem számított. A Rózsafüzér ima összekapcsolt minket, és a kitett Legméltóságosabb Oltáriszentség imádása ezt csak fokozta, mert a mi Urunk előtt térdeltünk és ebben az egységben éreztük, hogy valóban a Magasságbeli fiai és lányai vagyunk, mert mindenkit Isten Lelke vezérelt. (Róm 8,14). És amint az egy családhoz tartozó gyerekek, együtt, egymás mellett mi is egyek voltunk és nem mint akik egymás ellen vannak, mert már nem volt köztünk a megkülönböztetés lelke. E pillanatban felismertük, hogy nem voltunk már a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt. (Róm 6,14) Szívünk egymáshoz kapcsolódott, és Krisztus jelenlétében valóban egyesültnek éreztük magunkat lélekben és Isten szeretetében. E pillanatokban valóban szívvel-lélekkel mindnyájan egyek voltunk Krisztus Szívében. Később az összes pap azt mondta, hogy hazatérésük után folytatni fogják e lelki egység előmozdítását, és tanúságot tesznek testvéreik előtt az átéltekről és a látottakról, hogy ők is örvendezhessenek majd az egyetlen Úrban.

Amit a szentföldi egység-zarándokutunkon megtapasztaltunk az volt, hogy éreztük, imáinknak nagyobb ereje volt, mint a beszédeinknek és a párbeszédeinknek, mert alig hogy közös imára nyitottuk ajkainkat, azok máris meghallgatásra és válaszra találtak. A Szentatyához hasonlóan, aki 1986 októberében meghívta Assisibe a nagy világegyházak képviselőit, hogy egymás mellett együtt imádkozzanak a békéért, nekünk is követnünk kell ezt az irányvonalat, és támogatnunk kell sok további hasonló találkozás létrejöttét a vallások közötti párbeszéd folytatására a jövőben.

Ez után a bevezető után most rátérek első témámra, amely a metanoia (megtérés).

Mi, akik különböző egyházakhoz tartozunk, fel kell ismerjük, hogy állandó bűnben élünk, a megosztottságunk bűnében. “Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház, amely meghasonlik önmagával, fönn nem marad." (Mt 12,25) Mégha ez a megosztottság nem is közvetlenül tőlünk származik, hanem ősapáinktól, mindaddig életben tartjuk, amíg megosztottak maradunk. Nem mondhatjuk el, hogy Isten elégedett, ha egyszer a pásztorok még mindig elkülönülnek egymástól. Nem vagyunk méltók egységről beszélni, míg nem tértünk meg és nem valósítotottuk meg Isten két legfőbb parancsát. Ez úgy nézne ki, mintha úgy akarnánk felépíteni egy házat, hogy először ne raknánk le az alapjait. Az egység alapjai az alázat, az isteni szeretet és szívünk megtérése legyenek. Mert hogyan is hihetnénk, hogy egységre jutottunk, ha nem tartottunk bűnbánatot és nem élünk teljesen a két legfőbb parancs szerint, melyek a szeretet törvényén alapulnak? Az egység magjait mindig csak száraz és terméketlen talajba ültetnénk, márpedig nem hajt ki palánta ilyen szárazságban. Ugyanez jellemző szívünk keménységére is. Le kell üllnünk és meg kell kérdeznünk magunktól: “lehet, hogy saját elgondolásunk alapján keressük az egységet, és talán emiatt vagyunk még mindig különválva egymástól, vagy úgy keressük, ahogy azt Isten Lelke akarja, amibe viszont mi nem megyünk bele?“

Ezért, az Úr félelmével a lelkünkben - tudva, hogy Isten jól tudja, milyenek is vagyunk valójában -, az őszinte megtérés az első és legfőbb lépés amit meg kell tennünk, hogy eltölthessen minket a fény, mely mindnyájunkat lelki egységhez vezet. E szüksésgszerű megtérés hatalmas erőt rejt magában, mely képes átalakítani minket, és mely gyümölcsöt terem. Ezért legyünk hát gazdagok a szegénységben, a paphoz hasonlóan, aki sírva térdre borult, és más vallású testvérei lábát csókolta, és bocsánatukat kérte. Ugyanilyen alázatos lelkülettel tartsunk mi is bűnbánatot.

Le kell bontanunk a régi téglákat szívünkben, a türelmetlenség, a büszkeség, a megnembocsátás, a hűtlenség, a viszály, a szeretetlenség tégláit, és újra fel kell építenünk Krisztus Egyházát szívünkben oly módon, hogy szívből elismerjük egymást, hogy lehetővé tesszük Istennek, hogy több lehessen bennünk és megadhassa nekünk az ő békéjét. Ki kell üresítenünk magunkat Isten számára egy mélyebb megtérés által, hogy bőségesen be tudjon tölteni minket önmagával, mely után “a Szentlélek által megszentelt áldozattá“ lehetünk. (Róm 15,16) Mint tudjuk, Isten szüntelenül nekünk adja magát, hogy lelkünket életbe tartsa, de miután megtértünk, Isten kinyilvánítja magát erejével és kegyelmével, egyúttal szíve kívánságait is kifejezésre juttatja, és megmutatja, miként használjuk a kulcsot az egység megvalósításához. A metanoia nemcsak a szívünk megtérését eredményezi, hanem teljesen átalakít minket, mivel a metanoia kapu, amely kivezeti a lelket a sötétségből a fényre. Még nem mondhatjuk el, hogy már a világosságban járunk, mivel még mindig megosztottak és darabokra törtek vagyunk. Ha nem léptünk még ki a fényre, hogyan is láthatnánk meg, hogy mi Isten Akarata az egység előmozdítására és hogyan is ismerhetnénk fel, milyen úton-módon kívánja ennek megvalósulását? Hogy találhatnánk rá utunkra és hogy merre menjünk, ha még mindig sötétségben vagyunk? Ha nem sietünk, még az a kis pislákoló fény is kialszik majd, ami még bennünk van. Sietnünk kell, félre kell tennünk minden előítéletünket és fel kell vérteznünk magunkat alázatunk és szeretetünk tartalékával, hogy e pislákoló lángot élő fáklyává tegyük.

De akkor minden egyház legyen hajlandó saját egojának és merevségének meghalni, és az alázat ezen aktusa gyümölcseként fel fog ragyogni bennük Krisztus jelenléte. Minden egyháznak szüntelen bűnbánatot kell tartania, és ragaszkodnia kell Krisztushoz, bekapcsolódva az ő emberiség iránti szeretetébe. Az alázat eme aktusa nyomán el lesznek törölve az egyházak múltbéli és jelen hibái, és létre fog jönni az egység. Ha lehalkítjuk hangunkat, meg fogjuk hallani Krisztus hangját. Csak ha lehajtjuk fejünket akkor engedjük, hogy Krisztus feje váljék láthatóvá és ne a miénk. Csak ha teljesen megalázzuk magunkat, akkor tud Krisztus felemelni minket, hogy meglássuk dicsőségét. Meg van írva: “Alázkodjatok meg az Úr színe előtt, és ő felmagasztal titeket.“ (Jak 4,10) Csak ezután, csakis ezután leszünk képesek megismerni Isten Akaratát, mert ki fogja nyilvánítani erejét és hatalmát, miután bemutattatta velünk hitvány semmiségünket, és szent jelenléte folyóként fog áramlani lelkünk sivatagán, meggyógyítva minket. És miután helyreállt egészségünk, lelkünk el fog tiltani minket a visszaeséstől és attól, hogy újra magunkba szívjuk a mérget, melyet szánalmas megosztottságunkban szívtunk magunkba. Egyetlen vágyunk lesz csak, az, hogy a tiszta, életadó itallal csillapítsuk szomjunkat. Sőt, ez a tiszta és áttetsző ital nem csak hogy meggyógyít, hanem irgalommal és szeretettel is eláraszt minket. Miután tehát szabad utat engedtünk magunkban a Szentlélek számára, bőségesen el tud árasztani minket az ő fényével, mely teljesen átalakít, és mennyországgá tesz minket.

Egyszer megengedte nekem az Úr, hogy a következő szavakat halljam tőle: “Ha megengeded Szentlelkemnek, hogy benned lakozzék, pusztaságból kertté alakítja lelkedet, ahol megpinehetek benned. A Szentlélek palotává alakítja lelkedet, ahol én lehetek a király és uralkodhatom feletted. A Szentlélek mennyországgá tudja tenni lelkedet, és ebben a mennyországban te megdicsőítesz engem.“ Ahhoz, hogy meg tudjuk teremteni az egységet, át kell alakulnunk, és amíg nem váltjuk valóra, hogy egyetlen Kelyhen osztozzunk egyetlen oltár körül, ez azt bizonyítja, hogy ez az átalakulás nem ment még végbe bennünk, mert még mindig megosztottságban élünk. Térjünk hát meg, és engedjük, hogy a Szentlélek vigye véghez bennünk az átalakulást. Enélkül az átalakulás nélkül nem leszünk képesek Isten mélységeibe hatolni, hogy meglássuk és megértsük őt. Isten látványa biztosan egységbe forrasztja majd a szívünket. Miután megláttuk Istent, fel fogja fogni a lelkünk, mennyire megsértettük őt megosztottságunk miatt. Ez olyan lesz, mint egy megtisztulási aktus vagy egy kisebb ítélet, de kezdetét jelenti új életünknek az egyetlen Krisztusban.

Átalakulásunk közben észre fogjuk venni, hogy bár még emberek között vagyunk, lelkünk már a mennyben jár, és bár testünk még emberek között mozog, lelkünket és tudatunkat már rabul ejtette az isteni Akarat, át vagyunk már itatva Isten fényével, és ez olyan lesz, mintha angyalként sétálnánk a mennyország udvarán a szentek és angyalok között, egy lélekké válva az Istenivel. Akkor beteljesítjük majd a Miatyánk imádságot, mert eljöhet az ő Országa, és meg lesz az ő Akarata a földön, amint a mennyben is. Attól fogva tökéletes lesz minden vállalkozásunk, fogyatékosságoktól mentes, mert isteniek és Isten elgondolása szerintiek lesznek. Tudjuk, hogy lelkünk sohasem képes egyedül felszállni a mennybe, egyedül Isten az, aki mennybe tud emelni minket, nagy örömmel feltárva közben misztériumait. Ha válaszoltunk volna Krisztus könyörgésére, hogy “legyünk egyek“, vagy ha válaszoltunk volna hívására, azáltal, hogy engedelmeskedtünk volna, ma egy oltár körül osztoznánk az ő Kelyhén és elmondhatnánk, hogy “Istennel járok és vele uralkodom.“

Az Egyháznak meg kell erősödnie, és csakis az egység az egyetlen remény, hogy megerősödhessen. Ma azt látjuk, hogy gyengesége folytán egyre inkább elveszti fényét, oly mértékben, hogy lábra sem tud állni, és nem képes egyedül átvenni az Élet Forrásának, azaz a Szentléleknek olaját és gyógyító balzsamát. Attól való félelmében, hogy elveszti kincseit, és főleg identitását - és ez mondhatom, főleg Ortodox Egyházunkra jellemző -, nem csak az ablakait torlaszolja el, hanem arról is meggyőződik, hogy a kapuit is gondosan bezárta, és eközben nem veszi észre, hogy belül már csupa penész. Félelmében megakadályozza, hogy beáramolhasson a kegyelem, mely félelmet nem ismerve egységhez és kiengesztelődéshez vezethetné. Aki félelmében cselekszik és gondosan bezárja és elbarikádozza az ablakaikat és ajtait, rendszerint attól fél, hogy elrabolják tőlük az értékeiket. De ez nem csak az Ortodox Egyházra jellemző, a többi egyház is ugyanígy viselkedik. Mitől tartanak és miért szigetelik el magukat? Miért torlaszolják el ajtaikat egyesek még mindig? Nem békítette egymással össze Krisztus a keresztényeket és a zsidókat, és nem ösztönözte őket arra, hogy együtt imádják az egyetlen Krisztust? Nem szakította ketté Krisztus azt a fátylat, mely elválasztotta egymástól Istent és az embert, kiengesztelve egymással a teremtményt és a Teremtőt? Nem rombolta le Krisztus a pokol kapuit és nem szabadította ki a lelkeket? Hát mi mást tehetett volna még Krisztus, amit nem tett meg? Akkor miért barrikádozzák el magukat még mindig az egyházak, és miért építenek falakat, hogy életben tartsák e megosztottságot? Ha félretennék félelmüket, merevségüket és gyanakvásukat, már egyáltalán nem is beszélnénk az egységről, mert már egy oltár körül ünnepelnénk a Szent Eucharisztiát.

Ha majd az egyházak képesek lesznek felülemelkedni az egymástól elválasztó negatív akadályaikon, azokon az akadályokon, melyek a Szentírás szerint ellene vannak a hit, a szeretet és az istentiszteleti egység megvalósításának, Krisztus hűséges lesz ígéretéhez, és békés időt ad az egész világnak. E béke minden lényt Krisztus Misztikus Testébe fog vonzani, miután teljesítettük az Atyához intézett imája kérését, amikor így fohászkodott: “legyenek mindnyájan egyek, ahogy te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.“ (Jn 17,21) Krisztus értünk való könyörgése az Atyához, hogy ennyire egyek legyünk, világosan érzékelteti, hogy a teremtés egészének egysége lelki síkon fog megvalósulni, és nem egy aláírt szerződés által. Azonban egy ilyen lelki egység, amely az egész teremtésre kihat, nem jöhet létre Isten Lelke nélkül, aki az emberiségnek ajándékozza hatalmát. A Szentléleknek új apostolokat kell támasztania, akik útrakelnek és hirdetik az evangéliumot az egész világon, és akik majd az egész világot a Krisztusban való hitre térítik. Mivel azonban még mindig megosztottak vagyunk, mondhatnám, gyengeséget tanúsít az Egyház e vonatkozásban.

A Szentlélek nem szűnteti meg kegyelme kiárasztását nyomorúságunk, emberi hibáink és becsvágyunk ellenére sem, és mert képtelenek vagyunk magunkat kisebbíteni és megbékélni egymással, hogy végre egységre juthassunk. Emberiség iránti szeretete napjainkban arra készteti Krisztust, hogy lehajoljon hozzánk az égből drága Vérével, hogy elrejtse e tökéletlenségeinket. A Szentlélek jól ismeri gyengeségeinket és elégtelenségeinket, ezért senki sem mondhatja, hogy a Szentlélek megszűntette kegyelmei kiárasztását. Nagyon is rendelkezésünkre áll, erősen hallatva magáról, hogy a végén még a magukat eltorlaszoló süketek is meghallják, és feltárják előtte szívük ajtaját. És akkor azok is életre kelnek majd, akik halottak voltak. Akik megszűntek létezni, újra létezni fognak.

A Szentlélek egyik korunknak adott ajándékai az új apostolok, akiket Isten felkészít, hogy ajkukkal visszhangozzák az ő szavait. De ha nem lehet könnyen megérinteni az eszünket és a szívünket, hogy meghalljuk ezeket az új apostolokat, annak talán az az oka, hogy túlságosan műszaki szemléletűek és sajnos túlságosan racionalisták lettünk. Korunk műszaki szemléletű környezete beszennyezi Krisztus irgalmát és a lelki élet egyszerűségét Istenben. Ezért fontos, hogy főleg az Ortodox Egyház, de a többi egyház is engedje, hogy a Szentlélek szabadon lélegezhesse bennük feltámasztó lélegzetét. Ettől az életrekeltéstől talpra állnak majd, és felismerik, hogy szükség van az evangelizációra ennek az Istentől oly annyira elidegenedett világnak megbékítésére. Egy kereszténységet vesztett társadalom evangelizálása egyúttal eszköz is arra, hogy a különböző fajhoz és felekezethez tartozó emberek visszatérjenek Istenhez és elkezdjék az ő arcát keresni. Ez a világ minden egyes teremtményének javára válna, és miután átadta magát Istennek, a többit a Szentlélek végzi el, aki gyökerestől eltávolít minden akadályt a teljes lelki egység megvalósításának útjából.

Isten bensőnkben való változást kér tőlünk. Vannak, akik azt mondanák erre: “De hiszen mi mindig megtartottuk az Egyház törvényeit és azoknak mindig is engedelmeskedtünk.“ Nem elég azonban az Egyház törvényeit megtartani és engedelmeskedni. A merevség az, ami elitél minket. Sokat beszélünk a törvényről, de a szívünkben nem hordozzuk azt. A szív törvénye a szeretet, de oly gyakran csak a törvény betűje szerint élünk, és azzal már nem törődünk, hogy a szív törvénye szerint éljünk. Gyakran elhanyagoljuk a törvény nagyobb horderejű részeit, melyek a szeretet, az irgalom és a jóhiszeműség.

Nagyobb hajlandóságot kellene mutatnunk a több közös ima iránt, mert az imák meghallgattatnak és megválaszoltatnak, míg a párbeszédek csak kimondott szavak és frázisok. Ez nem azt jelenti, hogy mellőzni kellene a konferenciáinkat és megbeszéléseinket. Mint ahogy azt már korábban említettem, egyáltalán nem erről van szó. De mi a fontosabb nekünk a betű, vagy a Lélek? Ha azt mondjuk, hogy a betű, akkor úgy járunk el, mint az ügyintéző, aki Isten dolgaival foglalkozik, de akkor nem is igazulunk meg és nem is érünk el soha semmit, mert ez olyan lenne, mintha azt mondanánk a Léleknek “nem vagyok már gyerek, egyedül is tudok járni.“ A betű tehát megöli a Lelket, és akkor valóban csak papírokat tologató ügyintézőkké válnánk, és minden összejövetelünkről üres szívvel távoznánk.

Mi fontosabb tehát, a törvény vagy a Lélek? Ha azt mondjuk, hogy a törvény, máris megítéljük a melletünk ülő másik egyházhoz tartozó testvérünket, aki minket is ugyanúgy meg fog ítélni, és mindketten azt fogjuk hallani egymástól, hogy “mi vagyunk a teljes igazság birtokában, és nekünk van igazunk.“ És ezzel újra csak megosztanánk Krisztust és újra csak nem érnénk el semmit. Ha tantételekkel és azok tartalmával hozakodunk elő, lehet, hogy a végén még inkább elszakadunk és elválasztódunk egymástól, és sohasem jutunk el a lényegig. Ez alatt nem azt értem, hogy meg kellene sértenünk a tant, hiszen a tantételek képezik az Egyház lényegét. De ha engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket ahelyett, hogy mi akarjuk a Szentlelket vezetni, a Lélek meg fogja eleveníteni a betűt és a törvényt, és meg fogja mutatni nekünk a valóigaz hittételt, azt, hogy Jézus Krisztus az egyetlen aktív alapelv bennünk, dogmatikus terminológiában való eltéréseink ellenére. Ehhez a szeretetcselekedethez nagyfokú lelki szegénységre és túláradó nagylelkűségre van szükségünk. Ezért hát a dogmákkal kapcsolatos párbeszédeinket kezdjük a Szentlélekkel. Engedjük, hogy ő vezessen minket, hogy megmutathassa szívünkben, hogy a hittétel lényegének szereteten, áldozaton, jóvátételen és teljes elfogulatlanságon kell alapulnia.

Ha megosztottakká váltunk és szétválasztódtunk, annak az az oka, hogy türelmetlenek és gőgösek vagyunk egymással szemben. Elutasítottuk magunktól a hit megkülönböztető jegyét, a szeretetet. Jézus pedig ezt mondta a szeretet erényéről: “Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.“ Irántunk érzett szeretete mégis arra készteti Krisztust, hogy korlátlan irgalommal tekintsen megosztottságunkra, arra a megosztottságra, mely sivárrá és keménnyé téve szívünket az Egyház feldúlásához és a keresztények általános hitehagyásához vezetett. A mai hitehagyott világban nincs Isten számára hely, mert a világ egy fajta önmegvalósítással van elfoglalva. A mai világ nem akarja megdicsőíteni Istent és olyan időket élünk, amikor minden jót rosszra fordítunk. Szüntelen folyamat a keresztények kereszténységüktől való elszakadása vagy megosztottságunk miatt, vagy mert tévedésbe esnek. Nézzünk csak körül és lássuk: az Egyház egy részét racionalista gondolkodásmódja vakította el. Amíg vissza nem térnek újból saját lelkükhöz, addig sötétségben fognak járni. Addig továbbra is saját törvényeiket hirdetik Isten törvénye helyett. Az Egyház Hagyományát megpróbálják saját szóvirágaikhoz és analógiájukhoz igazítani, figyelmen kívül hagyva az Igazságot, mely Krisztusban van. Imádkoznunk kell azokért a keresztényekért, akik könnyűszerrel aláássák Krisztus Istenségét, mivel ők nemcsak ikonjaitól, szobraitól és értékeitől fosztják meg az Egyházat, hanem Krisztus valós Jelenlététől is az Eucharisztiában! Ha egyszer Krisztust dicső Királyuknak kiáltják ki, ha félelmetes erejét hirdetik, ha dicsőítő énekeket énekelnek hozzá, és ha elismerik Mindenhatóságát és nagyszerű csodáit, meg kell kérdeznünk tőlük, vajon miért válik számukra Krisztus botránykővé, ha Istensége nagyságát az Eucharisztiában való Jelenlétében kell értékelniük? Amíg nem látják meg az ő Istenségét lelki szemeikkel, egy félálomban levő emberhez fognak hasonlítani, aki sohasem fog fel semmit, amit mondanak neki.

Az Úr megengedte, hogy a következő szavakat halljam tőle: “"Én vagyok házam legfőbb papja, annak a háznak, melyet szeretetlenségük miatt könyörtelenül megosztottak az emberek. Tovább kellene hát néznem megosztott házamat és ezt a nagyfokú lázadást anélkül, hogy közbelépnék? Eucharisztiámnak egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítanak. Tudja meg minden nemzetség, hogy húsomat és véremet Anyámtól kaptam; Testem a Legszentebb Szűztől való, a tiszta vértől…“..."

A színlelés és az ajakima sohasem tévesztette meg Krisztust, de amikor csak elkezdtük kölcsönösen szeretni egymást, az mindig békéhez és kölcsönös megértéshez vezetett, mely megörvedezteti az ő Lelkét. Miként várhatnánk el ma, hogy Lelke örüljön, amikor minden egyes húsvétot anélkül üljük meg, hogy egyesítenénk dátumát, amikor még most sem egyesítettük azt hivatalosan, - hacsak nem esik a húsvét ugyanarra az időpontra, mint ez évben? Hogyan is örülhetne Lelke, amikor Misztikus Testének tagjai még mindig szét vannak szóródva, mint a száraz csontok Ezekiel látomásában? Arcátlanul lázadunk Isten és minden égi hatalom ellen. Félelmet nem ismerve hágjuk át szeretettörvényét Trónja előtt. Azt mondja az Írás: “Aki tudna jót tenni és nem tesz, az vétkezik.“ (Jak 4, 17) Az Írás nem hazudik, ezért nem is lehet elvetni.

Továbbá hogyan várhatnánk el, hogy az Egyház hiteles legyen a külvilág szemében, ha ugyan békét, egységet, testvériséget és megbékélést hirdet országaikban, ahol legyilkolják polgáraikat, ha saját köreinkben mi viszont Krisztus Testét gyilkoljuk azáltal, hogy oly gyakran mérges nyilakat dobálunk egymáshoz? Mi, Krisztus királyi népe szégyenre cseréltük le dicsőségünket. Pedig Isten mindnyájunkat hív és arra kér, hogy legyünk egyek, hogy elhiggye a világ. (Jn 17, 21) Ha majd egyesül az Egyház és így meggyógyul és visszanyeri erejét, képes lesz arra, hogy kiengesztelje a világot Istennel. Ha majd megerősödött, az összes sötét hatalmat is le fogja tudni győzni, akik sötétté tették a világot, és meg tudják dönteni a minket szétszórva tartó gonosz uralmát.

Egyedül a Szentlélek kegyelme képes az Egyházat gyors ütemben egységre vinni, segítve legyőzni az előrehaladástól való félelmeinket. A Szentlélek kész elégetni mindannak gyökerét, ami megosztva tart minket és ami késlelteti egyesülésünket. A gonosz lélek természetesen tisztában van ezzel, ezért kavarodást okoz ott, ahol normális körülmények között nem lenne, és ezáltal fájdalmasan hátráltatja az Egyház fáradozásait és késlelteti az egység megvalósítását. Szerintem ezért olyan fontos az, hogy alávessük magunkat a Szentléleknek és hogy több figyelmet szenteljünk a karizmáknak, melyeket ő az Egyháznak adományoz. Nem kellene elfojtanunk a Szentlélek tűzét, mely megtisztítaná az Egyház belsejét. Nagyon fontos hogy hagyjuk, a kegyelem és ne a félelem vezessen minket. Engedjük, hogy a Szentlélek Parousia lehessen az Egyházban!

Mint tudjuk, Krisztus Teste, az Egyház mindig is a Szentlélek által gyarapodott és ez így is lesz a legutolsó napig, mert Krisztus a szikla, az Egyház építője, és népének Pásztora. Krisztus a legfőbb pap az ő házában, abban a házban, melyet az emberek oly könyörtelenül megosztottak szeretetlenségük okán. A megalakulása kezdetére jellemző egykori szépség és ragyogás, és annak gyümölcse most rohadt gyümölcsként esik le a földre. Ha ilyen rosszul áll a helyzet, hol marad az Apostoli Egyház, mely Krisztus buzgó tanújaként feláldozná magát a vértanúk oltárán, és megalázná magát a szégyen és a szenvedés színterén, ahelyett hogy megtagadná Krisztust? Hol marad a tanítványi buzgalom és a vágytól fűtött izzás az egész világ evangelizálása iránt? Ó, Krisztus, meddig fogjuk még hasogatni és átszúrni a Te Drága Testedet míg rádöbbenünk, hogy netán maga a “megosztó“ eszközeként osztottuk meg Testedet? Vonakodva és nem tudatosan tettük ezt. Segíts megkeresnünk és megőriznünk azt a szent maradékot, melyet a Te Egyházadnak hívnak. Segíts nekünk újra egyesíteni Egyházadat. Olyan egységét létrehozni, mely világra szóló kinyilatkoztatásként eltökélten hirdeti majd a te Második Eljöveteledet.

Tudjuk, hogy ontológiai szakadék van a Szentlélek és köztünk, de azt a Szentlélek el tudja távolítani, és rá tud vezetni minket arra, hogy az igazi keresztény a lelke bensejében keresztény, és hogy az igazi lelki egység mindig a szívben jön létre. Nem a betű, hanem a Lélek fogja megvalósítani az egységet.

Eltekintve attól, hogy mennyit várunk el az Egyháztól, hogy miként látjuk hibáit és győzelmeit, és eltekintve az egység Keresztjétől, melyet a vállára helyezünk, tapasztalatból tudjuk, hogy ezt a Keresztet végülis a tisztaszívűek fogják hordozni. Ha most az egység mellett döntünk, ki kell nyitni szívünket és be kell fogadnunk azokat a lelkeket, akiket adománnyal ajándékozott meg a Szentlélek. Amikor majd végre bízni fogunk azokban a lélekben szegényekben, akik hajlandók az egység Keresztjét vállukra venni és elhordozni, egy teljesen nyílt mező áll majd rendelkezésünkre, amelyben hozzáláthatunk elvetni az igazi keresztény egység magvait, melyek megtérítik és megillatosítják majd a világot. Az egyházaknak meg kell engedniük a Szentléleknek, a keresztény egység belső forrásának, hogy először is őket újítsa és illatosítsa meg, azután válaszképpen már ők illatosítják majd meg a nemzetet nemzet után, mindnyájukat egységbe forrasztva az Igazságban, és így illatossá tennénk Krisztus Misztikus Testét. Legyenek tehát óvatosak az egyházak, főleg az Ortodox Egyház, hogy ki ne oltsák a Szentlélek tüzét, és ne üldözzék az Ő Egyháza javára adományozott különböző ajándékait, hanem engedjék inkább, hogy tűze megtisztítsa és megelevenítse az Egyház belsejét, hogy előre tudjon lépni a spirituális egység útján.

A Szentlélek is egységre hívja Mennyasszonyát:

Úgy vélem, itt az ideje végre, hogy ne teremtsünk újabb és újabb Getszemánikat a mi Urunknak. Helyezzünk inkább szeretetfűzért Urunk Fejére! Azzal fejezném be, hogy egység csak azután jöhet létre, ha majd mindnyájan valóban szeretni kezdjük Jézus Krisztust.